A magyarok első királya, a depresszióval, az öregséggel és az uralkodás több évtizedes nyűgével küszködő István a halálos ágyán fekve elmeséli nekünk, hogy milyen volt az államalapítás valójában. Elárulja, hogy az apja, Géza fejedelem a valóságban egy kedves mamlasz volt, az István trónjára törő Koppány vezér a raccsolásával és a sznob arisztokratizmusával leginkább egy frank őrgrófkisasszonyra hasonlított, Gellért püspök pedig a miséken kiállhatatlan szentfazéknak tűnt, aki ráadásul egy elvarázsolt vallási fanatikust nevelt István egyetlen fiából, Imre hercegből. Megtudjuk azt is: Istvánt szeretetéhség gyötörte, mert a magyarság az erőszakos térítés miatt megutálta, s ha a közelébe férkőztek, alattvalói megdobálták záptojással.
Röviden ez a summázata Kácsor Zsolt író, újságíró második könyvének, amely István király blogja - Avagy hogyan alapítottam meg Magyarországot valójában? címmel nemrégiben jelent meg az Athenaeum Kiadónál, a kötet szerkesztője  Király Levente volt. A kisregény - amely a műfaji besorolása szerint „ómagyar szatíra" - még 2005-ben íródott, és 2006-2007 fordulóján blogformában már olvasható volt az interneten.
Kácsor Zsolt egy szépirodalmi művel már bemutatkozott, első könyvét - amely a Barbarus címet viseli - ugyancsak az Athenaeum Kiadó jelentette meg 2008-ban. Arra a kérdésre, hogy a Barbarus megjelenése mennyiben segítette elő a második könyv megszületését, Kácsor Zsolt elmondta: Morcsányi Géza, a kiadó igazgatója a Barbarus megjelenése után kijelentette, hogy ha a regény az eladásokat tekintve sikeres lesz, akkor a társaság vállalkozik a második könyv kiadására is. S miután a Barbarus szép sikert aratott a könyvpiacon, így hát a kiadó 2009 őszére -  szinte napra pontosan a Barbarus megjelenése után egy évvel - kiadta az István király blogját.
Érdeklődésünkre, hogy a szatírikus kisregényben miért ábrázolta István királyt merőben eltérően attól a képtől, amely a szent uralkodóról kialakult a történelem folyamán, Kácsor Zsolt azt válaszolta: Istvánt minden idők legnagyobb magyar államférfijának tartja, így a szokatlan ábrázolással nem az volt a célja, hogy meggyalázza az emlékét, hanem az, hogy a szoborrá merevült történelmi alakot közelebb hozza a ma emberéhez. A mű megírása során az motiválta az írót, hogy bebizonyítsa: a szent és sérthetetlen, kanonizált történelmi személyiségekről, valamint a magyar történelem tragikus fordulópontjairól is szabad kacagtató módon mesélni. Hozzátette: a humor és az önirónia elengedhetetlen volna a magyarok számára ahhoz, hogy ne csak búskomor, fekete színben lássák a saját, sokszor valóban sok szenvedéssel teli történelmüket, hanem olykor derüljenek is rajta. Kácsor szerint a nevetés ugyanis sokat segíthet a történelmi görcsök, a kibeszéletlen traumák feldolgozásában. Arra a kérdésre, hogy a könyv első hallásra meghökkentő állításai mennyiben felelnek meg a történelmi hűségnek, az író elmondta: a kisregényt természetesen át- meg átszövi a fikciós mese, ám törekedett arra, hogy a legfontosabb történelmi folyamatokat minél életszerűbben vázolja.