Debrecen, Nagyerdei park 6.

Nyitva tartás: 10-04 óra.

Legolcsóbb csapolt sör: 220 forint/korsó.

Legolcsóbb üveges sör: 220 forint.

Extrák: játékgépek, zenegép, televízió, csocsó.

Sohasem hittem volna (végtelen fantáziám ellenére), hogy a kikötőhöz fog kötődni az a magánéleti kitárulkozásom, melyért oly sokat versengtek füvet és több mázsa tűzifát ígérve az igényes női, férfi, valamint alternatív magazinok. Utálom a hideget és a hűvöset, így telente ritkán kapni rajta a Nagyerdőn vagy a kicsin. Nem tudom mi ütött belém, vagy én valamibe, de nagyon lehetett, mert hirtelen ott sétáltam a régi víztorony mellett, melynek tövén egy régi nyáron egy tiszavirág életű kerthelyiség szárnyalt, melynek frissen csapolt korsó sörében lubickolt egy akkortájt csúcsnak számító zsebrádió, ezzel véget vetve egy el sem kezdődött románcnak, vagy magyarcnak, már nem is emlékszem pontosan. Így elmélkedve sétáltam tovább, csak futólag felnézve a fára, melyről annak idején egy embert láttam lógni - évekre kötelet tetoválva gyermeki lelkemre.

Hangulatom a romjaiban is ronda, de annak idején sok megkönnyebbülést okozó bukott Bauhaus budibunker láttán sem javult jelentősen, így bizony már a pénzemen kívül nem volt mit veszítenem, mikor behajóztam a valamikor oly kedves, szomorú fűzek árnyékában lappangó apró asztalok zöld (fagyal) sövénnyel keretezett, a tó szintje alá süllyesztett, a tolóablakos bőségszarú által ellátott „ős Leveles Csárda" romjain kórosan kitüremkedett, a Nagyerdő és egy kor szégyene címre eséllyel pályázó ordenáré, és az Új Vigadó címet pirulás nélkül viselő rettenet hátsó, sokkal barátságosabb és ápoltabb felébe szorult, korábban „Redőny"-ként is ismert és elismert Kikötőbe. Mivel körülbelül úgy illettem ide, mint ateista új református a körmenetbe (ami egy ideje már szinte megszokott), bizony nagyon jól esett a révkalauz türelmes segítőkészsége, mely nélkül ki sem találtam volna. Az biztos, aki ide betér nem fog felpattanni, hogy Úristen, már sötétedik (vagy világosodik), hiszen a belsőépítész (designer) és villanyszerelő harmonikus együttműködésének hála, a megnyugtató, barátságos, permanens barna félhomály, a „kinek hogy" nem festéktakarékos falak, a karakteres, néha indokolatlan bukdácsolásra késztető kő-fa variációk, az összebújásra és elkülönülésre egyaránt alkalmasan osztott, de együtt hatalmas belső tér (70-80 ülőhely), az optimistán több száz évre tervezett bútorok (kivéve a lengőajtót), koptatásra születtek, s ahogy hallottam, koptatják is őket. A környezet és a nyitva tartás szinte determinálja a vendégkört, mely túlnyomórészt a nappali magamfajta tévelygőkből, a délutáni, esti, DE főképpen szerdán, pénteken, szombaton a DE erő- és egyéb szakos, nem mindig hallgató hallgatóiból áll, akik itt oldják görcseiket, és töltődnek fel az igazán felsőfokú választékból eleinte a zéhákra, a vizsgákra vagy egymásra, később az életre.

A Kikötő jó tanácsadó, spirituálisan (italok), testileg (nassok, szendvicsek), kulturálisan (plazma tévé, csocsók, zenegépek), fizikálisan (haza tántorgás) is hozzá tud tenni a száraz vagy félszáraz rágós, vagy massza jellegű egyetemi anyaghoz (ha mást nem, anyagot). Ha már kis segítséggel kitaláltam, meggyönyörködtem az egyik végén az agg odvas, gyönyörű tölggyel támasztott, a kissé ünneprontó virágtartókkal sem deheroizálható minimum 140 személyes, fedett, tájba oltott kertkatedrálist alig várva a tavaszt, a nyarat, mikor az emberi jogokra fittyet hányó Kínára a fittyet visszahányva, az útiköltség egy töredékét sörre költve, azt magunkba töltve egy hatalmas projektoron át nézve isszuk és szurkoljuk át az olimpiát. Aki betér a kikötőbe, rév(ület)be jut, vagy kerül.